Szerintem ő ilyen...7 fejezet

Most először érhettem úgy Blairhez, hogy nem félt és nem menekült. Csodálatos, ámúlatba ejtő érzés volt. Azt leszámítva, hogy sír és itt kér nekem bocsánatot az előbbiért. Amit joggal követeltem tőle, mert rettenetesen féltettem. Bár fel se fogom miért...

Csititgattam, de mind hiába, szerintem eléggé megrázkodtatta ez a beszélgetés. Mivel nem tudtam erőt vetni belé, így elfektettem és simogattam kezét, hátát, hogy meg tudjam nyugtatni. Hamarosan a sírásból már csak rángatozások maradtak. Végül lehunyta szemét és nehezen, de megprobált elaludni. 

-Jólvan, azt már tudjuk, hogy ha ideges, elveszti a fejét és remeg.-jegyeztem meg halkan.

-Andy...szerintem az lesz a legjobb, ha hazamegyünk. Legalább az otthona közelébe lesz, és itt hagyjuk egyelőre a gyilkost. Csak nem fog lekövetni...-suttogta Ashley.

-Talán tényleg az lesz az optimális.-mondtam halkan.-Eltemetjük a mamáját és hagyjuk, hogy meggyászolja. 

-Ezt az emberölő idiotát meg később elintézzük. Ugyis vigyázunk Blaire, melletted biztonságban lesz.-folytatta Ashley.

-Jól hallottam, hazamegyünk?-jött elő Jack és végül a többiek.

-Így van.-néztem rájuk.-Csomagoljatok. 

-Blair nem fog elszökni?-kérdezte Jinxx.

-Csak nem...-néztem vissza a lányra. Kisimitottam az arcából egy eltévedt hajszálat.

-Asszem elátkozom ezt a várost...-huppant le a fotelbe Jack.-Eddig mindig itt voltak nagyobb zűrzavarok. A koncerten se voltál önmagad.-bökött felém.

-Mintha érezted volna, hogy ez lesz...-mondta Christian.

-Hát...nem tudom. Előtte széttöröm magam, hogy aztán üldözhessen valaki? Aki minket akar földbe döngölni? Könnyű dolga legyen, mi?-probáltam viccesre venni a figurát, de nem igazán ment.

-A lényeg, hogy összepakolunk és megyünk.-mondta Jack.-Hova tervezed vinni a lányt?-kérdezte.

-Bérelek egy házat.-feleltem egyszerűen.

-Rendben.-tette kezét a vállamra Christian.-Andy...nem vagy egyedül. Segítünk bármiben.-nyugtatott.

-Köszönöm.-súgtam halkan.

Mindezek után mindegyikük elment és én csak figyeltem Blairt, aki olyan mélyen és szépen aludt, mint egy kisangyal. Örültem neki, hogy higgadtan pihenhet. Most már csak egy újjabb ruhát kell neki szerezni holnapi utazáshoz és el kell pakolnom a holmimat, aztán lefeküdhetek én is talán. Ha persze nem leszek ingerlékeny, és pipa. 

Átkozom a napot, amikor Blair elindult, hogy megnézzen minket koncerten. De valahol örülök neki, mert ha nem tette volna meg, lehet nem is ismerem meg. Márpedig ez nagy veszteség, hiány lenne számomra, hiszen bűbajos egy teremtés...

Csak ne így történt volna. Bárcsak élne még a mamája. Bárcsak... Mennyiszer kezdtem így mondatott az elmúlt években? Megszámlálhatatlanszor.

Felálltam, kimentem a fürdőbe és a tükörbe vizsgálgattam az arcomat, amin persze egy jó erős álarc volt. Már egy ideje megszabadultam a démonjaimtól. De olykor, egy  óvatlan pillanatban újra megérzem a gyengeségemet. Amit persze nem akarok. Nem sok ember tudja kikényszeríteni belőlem, de Blair az első pillanattól fogva olyanokat tett velem tudatlan, amit soha nem tennék meg akárkiért. Mellette mintha megpuhulnék, lenyugodnék. 

Megmostam az arcom, hogy felfrissüljek. Végül kimentem a szobába, és bepakoltam ruháimat a böröndömbe. Körbenéztem, mindent ami az enyém volt, a dohányzó asztalra tettem, hogy ne legyenek szétszórva. 

Felhívtam a segédemet, aki intézett repülőjegyet és szállást Amerikába. Egy jó védett helyet kértem számunkra. 

Ezekután leültem és agyaltam mindenen, amik voltak a napokban. Sok újdonság fogadott itt, Bécsben. Csak őrizzem meg a hidegvérem.

Megkerestem a fülhallgatómat és bedugtam. Egy könnyed rockra esett a választás, hallgattam a ritmusos zenét és befeküdtem az ágyba. Nem tudom meddig lehettem fent, egy váratlan pillanatban elnyomott az édes álom.